Igazi perzselő nap zuhant ránk
elmúlhatatlan örök emlékül.
Fekszem előtted „házi oltárodon”
kitárulkozva,semmi szégyen nélkül.
Nem tudom
Úgy ment el tőlem,hogy örökre velem maradt.
Őrülten szép és áldott volt vele a nap.
Szerető szavai még most is fülembe zsonganak
ahogy szerelmesen becéznek,szólítanak.
Egyedül
Egyedül vagyok és te nem jössz,
pokolian rossz nélküled.
Csak nyilallások a mellemben,
s a szorongató szédület.
Beletörődés
Az idő múlásával,szívem egyre jobban vérzik
Hagyom a mosolygó emberek,hiszen úgysem értik!
Fájdalmam elfojtom,a feledésbe futok
De félő, hogy egyhamar ezen túl nem jutok!
Úgy szeretnék
úgy fáj a szívem, mert minden kincsem,
igaz szerelmed elhagyott.
és minden érzés, törődés, féltés,
mi közöttünk volt, az megfagyott.
szerelmed gyöngyként, bánatos könnyként,
az arcomon karcolt nyomot,
de az emlékek, lelkemben élnek,
mert életemnek célt adott.
Emlékeim
Boldog emlékek szerelme gyökeret vert szívem mélyén,
s lelkem virágjává érett, tündöklő szerelmed fényén.
de a végzet viharai fölénk értek, s tépik, húzzák,
félek testem és lelkemet villámjai összezúzzák.
Jó széllel, hazáig
Egymagad vagy drágám
a világ-tengeren,
megannyi hóbort csüng
cifra-bús lelkeden.
Érzéseim
naplemente vörös sugarai hintenek fátylat az égre,
felhők között pislákolva intenek búcsút a reményre.
még látszik a szürkületben egy gyertya csonkja, min halvány már a láng,
eloltani készül a sok fájdalom, kín, szenvedés és magány.
Töredékek a szerelemről
Ki megvígasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhitat már nélküled.
Ennyit ért…
Elszürkült a nap az égen.
Csöndes eső hull a télben.
Havazna bár, de nem ér földet,
Széthullanak, mint az élet!