Horosnyi Sándor

szeressél, angyalom, ahogy én szeretlek,
adj helyet szívedben az én szerelmemnek…
fogadd be a lelkem, mint magot a lágy föld,
vagy a rügyfakadást napfényben úszó tölgy…

úgy érzem, elvesztem…
hullámok fodrozta óceán szemedben,
s a láthatár mélyében ott fénylő angyali lelkedben…

úgy lebegnék tollként a tavaszi szélben,
ragyogó csillagként künn a sötét éjben,
mennyei illatként a rózsa szirmában,
friss kávé gőzeként, melletted az ágyban.

Izzik az égbolt kék íriszed tükrében,
Lágy mosolyával a pirkadat fényében,
S a születő könnycsepp is érzem, hogy mily csodás.

Egy végtelen csók vagyok, mely hévvel csattan ajkadon,
a hozzád érő puha kéz, mely végigsimít hajadon.
Az izzó vágy mely a szívedben lángban égő tüzet szít,
egy megérintő napsugár, mely keserű, de édesít.

szeretlek…
mint mezőn nyíló pipacsok piros palástját az arany kalászok között,
melybe égszínkék búzavirágok csodásan lengedező mintája költözött,
mint fuvallat keltette hullámokat melytől kecsesen ringanak a habok,
mitől a tengerbe merülő alkonyat mámorában úszva, úgy döntök, ma éjjel itt maradok…

csak hallgass és szeress!
mindegy, bárhol… keress!
forró, vörös lángok pokoltüzén belül,
miben a szerelem el már nem szenderül,
s melyet az érzések gejzírként táplálnak,
búcsút intve ennek az ábránd-világnak.