A bizalom vége

Segítettem hű szívvel, nem vártam jutalmat,
nem könyörögtem dicsőségért, nem kértem háládat,
Csupán, ami nekem járna, azt adtad volna vissza,
te hűtlen elfordultál, vajon a lelkiismereted tiszta?
Azokat öleled, kik tegnap még megmartak,
akik álnok szívvel nevetve, csalfán elárultak.
Most ők a barátaid? Most ők a hű néped?
Akik eddig is gúnnyal nevették eszmédet?
Mint vándor, ki kígyót keblén melenget,
s az végül méreggel hála helyett sebez.
Most én vagyok a gonosz? Az álnok, a vétkes?
Aki mindig melletted állt, s védett téged?
Segítettem, amikor kérted, s azt kívántad,
nem kértem a kincsed, sem a jutalmad.
Nem kértem mást, csak azt, ami jár nekem,
üres szavaidban már rég nincs érzelem.
S te elfordultál tőlem – óh, de mért?
Hová lett a barátság, az izzón lobogó vér?
Akik egykor álnokul cselt szőttek ellened,
most ők a jók, a barátok, nekik nyújtod kezed?
Most újra én vagyok a bűnös, a vétkes,
aki melletted állt, hűségesen védett?
Nem kérek több színből festett mesét,
nem hiszek többé hamis esküdnek én.
Mert a bizalom, ha egyszer megreped,
a törött szív többé egy egész nem lehet.
Nincs többé bizalmam, nincs többé hitem,
szívem többé érted nem ver már szelíden.
Azt kértem, ami, tudom, hogy jár nekem,
nem adtad, de én azt mégis visszaveszem!