A szíved fájdalma

Igazán attól fáj az ütés, kitől simogatást várnál,
de nem adhatod vissza, mert rögtön belehalnál.
Hisz arcán ott marad a fény, amit régen láttál benne,
és minden bántó mozdulat, a torzult szeretet jele.
Nem kiálltasz, nem sírsz, némán nézed a távolt,
mert hűséged már nem erő, csak lánc, ami bűnt is ápolt.
Szívedben halk sóhaj lakik, nem bosszú, nem is harag,
egy a régmúltból, mit eltemetni nem tudtak az évszakok alatt.
Egy pillantás, egy szófoszlány, s benned újra ég a vágy.
Hát tényleg ennyi volt az út? Valóban ennyi volt a világ?
A csend nem ad magyarázatot, és az idő sem ír verseket,
rárakja válladra a súlyt, amit éltedben örökké cipelhetsz.
Mert aki szeret, az sebez, ha nem tanult meg adni,
néha úgy fáj a jelen, hogy jobb a múltba maradni.
Mégis, nem mozdul kezed, mert gyűlölni nem tudnál,
csak állsz, mint fagyott virág, kit a tavasszal ér a halál.
És mégsem adod vissza, mert nem bírsz azzá válni,
ki fájdalmat ad, s közben a léleknek sem tudna ártani.
Hiszen tudod: attól fáj az ütés, kitől simogatást várnál…
S az igaz szeretet néma, még akkor is, ha fáj.
-1974-