Mint csillagot az éj,
Mint a napot az ég…
Mint a tengert a kék,
Mintegy rózsafüzért,
Nem szakad el a szál….
Egy kis szál, egy szirom,
S a kezed, ha fogom…
Nem szakad el a szál,
Hozzám köt már, Babám!
Társad vagyok…
Társad vagyok, ki egyedül „Fél”…
Társadul az ég rendelt melléd!
Sohasem fél, aki veled él,
Válladra hajtja le a fejét.
Szemem szemedért…
A szemed éles, tiszta még,
s féltett titkait az ég
rubin ajkadban rejti el.
Amíg itt vagy, s létezel,
szívem örökké rád figyel.
Úgy szeress…
Úgy szeress, hogy ne fájjon,
Tőrt szívembe ne mártson…
Háborgás`im békítse,
Mindig kedvre derítsen.
Úgy szeress, hogy tisztítson,
Bűnbe sose taszítson…
Úgy szeress, hogy ne bántson,
Soha el nem engedlek
Arcod rózsáinak szirmát bontja rémület,
pilláidon halódó mosolypelyhek ülnek.
Hőt vajúdnak legyezve könyörgő örömök;
homlokodon keresgélő félsz-kérelem oson.
Lesz-e még annyi kurázsim?
Szívem, ha megszűnne dobogni,
Ki fog érted imádkozni?
Álmodat ki őrzi éjten éjjel,
Ki keresi kedved szenvedéllyel?
Folyton adni vágyás kényszerét
Viselem-e, mint ünnep ékszerét?
Érted tenném
Ha megtehetném…
fák évgyűrűit húznám minden ujjadra,
koronájukba pólyáltan őrizném álmod;
ágak közé rejtve szerelmünk fészkét…
Levélzöldből préselnék gyógyító erőt,
Érints meg rózsák türelmével…
Egy jó szóval érints meg naponta,
csupán csak eggyel…
Szerény bókkal itass,
szomjoltó kedvvel…