Vívódás
Elengedlek, mert szeretlek
Valaha erre gondolni sem mertem
Előttem most is úgy vagy
Szemeid rám ragyogva nevetnek
Én soha nem engedtem volna el kezedet
Szerelemmel volt
Volt egyszer egy szív, mely sokat szenvedett
Volt, mikor tudott és nagyon szeretett
De kővé lett az út mely a boldogsághoz vezetett,
Az az érzelem mi volt, mind-mind kárba veszett
Szeretve lenni, mást sem kívánt, álom lett belőle
A viszonzatlan érzés, lassan mindezt kiölte
Kit szeretett, csak kaland és sportnak vélte
Mikor megismertelek egy gondolat volt
Úgy véltem én, de túl gyorsan jött
Megérintettél, megremegett testem
Mint mikor zenét hallgatok és átjárja lelkem
Puha szád, csókkal összeforrt enyémmel
Remegő szívem szólt,
Ő lesz a nagy szerelmem,
Már nem tudok írni a szerelemről,
pedig úgy tollat ragadnék,
még ha nyúlnék is utána,
betűimet papírra vetném,
beszáradt, nem fog,
hiába is melengetném,
vak karcolatok,
csak ennyi,
mit a hegyéből kipréselnék.
Minden egyes úton követem a lépted,
Te vagy nekem az első, meghalnék érted.
Ha nem vagy itt velem a nappal is színtelen,
Ha nem fogod kezem, a méz is íztelen.
Ott leszek a hátadnál és támogatlak onnan,
Ha elveszik az életed az én vérem is ontsák nyomban.
Keresztút. Te mész erre, én meg arra,
te mész a télbe, én meg a tavaszba.
A te utad nehéz út és merész,
miért mennék arra, amerre mész?
Utadat állják a magas hegyek,
Álmainkat a végzet szétzúzta,
nyíló szerelmünk ékes szirmait
üvöltő szél tépi, végigdúlja,
kilesve a szív rejtett titkait.
Nekem már fényesítik a csillagot
Mert én kétszer negyvenéves vagyok
Hogy áttetsző legyen az ablakom
Miután a nyomor Földjét itt hagyom
