Börtön itt a létem,
s oly szegényes-édes
mind, ki énköröttem
lengne boldogan.
Mert alakja bájol,
mert a csókja sorsom,
ó, csodák csodája,
átdereng a fényen
arca untalan.
Vágyam olthatatlan,
s mily varázs, mi bűvöl,
hogy vakon csodáljam,
mégse boldogan?
Hárfa hangja tőle
égi szárnyra kelne;
könny a dalnak éke,
árva húrja zengje,
bánatos vagyok.
Bár, ha volna holdja,
tükre nőne bennem,
már betelni véle
halva sem tudok.
Hív az ajka most is,
ég a szívem érte,
egyre csak hevülne;
álom, édes álom,
szomjas untalan.