Törött tükörbe repedezett arccal nézek,
Elfelejtettem a múltat, szétszórtam a mozaikképet,
S feketére festem, hogy a valót mutassa,
Vörösre ajkam, mely torkodat harapja,
És vörös még a ruhám is a rácseppenő vértől,
Egy háló a lelkem, megszakadt e névtől.
Szövöm a szálakat, hogy magasabbra másszak,
Elringat a szellő, de bármikor leránthat…
Közelgő viharként tombolok a fényben,
Perzselő haragom nehogy utolérjen!
Nehogy lezuhanjon ez a halhatatlan érzés!
A vágy oly erős, de nincs helyes lépés.
Egyre magasabbra ránt fel az álom,
Behunyom a szemem, inkább ne lásson,
De attól még ott állsz két lábbal a földön –
Ekkora távot nincs, mi kitöltsön.
Eltompult hittel veszni hagyok mindent,
A lelkembe néztem. Miért villámlik itt bent?
Ahogy fagyos gyűlölet terjeng a nyárban,
Csalódtam benned, kire annyira vágytam.
Vért izzadva küzdök, várom a végét,
Megszakad minden vagy kitartunk a célért?
Hiába ugrom, ha emlékeddel tartasz,
Tudod, mindent és semmit nem akarhatsz!
Még zajlik a műsor, ledermedve néznek,
Azt hiszik, félek… de csak játszom az egészet.
A hiányodtól félek, nem a haláltól,
A fény, amiben fürdök, talán elvarázsol,
És eléred kezemet, ha ismét feléd nyújtom,
Akkor hálómban ragadva lesz kihez bújnom.
Kitört a tapsvihar, felnézek egy percre,
Erős a test, de a lélek oly gyenge,
Meghajlok lassan a végtelen teherrel,
S a kihunyó fényekben még rád nézek egyszer
10pont