Csendes őszi hétvégén,
útra kelünk te meg én,
ősz a kedves évszakom,
útra kelünk vonaton.
Bús csókjaim között rendet rakok,
akarom, minden a helyén legyen,
magam után, ha mást nem hagyok,
talán szebb világot a tereken.
Mennyi bánat görbül reggelemre,
talán a vergődő ember is kijut,
mert fáklya gyanánt lobog fel teste,
ha a rímek között csalni nem tud.
Talán te vagyok egy rossz napodon,
Vagy talán tükröd árnyéka.
Alvó ébrenléted, gondolatod burjánzása.
Vagyok kiben látod magad,
Létezésed hibáját, fájdalmad okát.
Vöröslő fényével száll le az alkony,
Szárnyát bontogatja a szellő a parton.
Bánatos lelkemet forró tűz járja,
Szemeimből folyik a könnyeim árja.
Amikor megszólal a gitár a kezemben
Késő nyári délután,
A szerelem tűztengerén
Lassú táncot jár a halál.
Fényes végtelenbe repülő álom,
Színes fáklyaként robogó üstökös...
Boldog szenvedélybe becsatolt járom:
Szerelmi tűzben égő életöröm.
Ballag a szellő, álmosan kél a Nap,
Frissítő rőt fény hunyorog az égen,
Vörös vércse vijjog a selymes réten,
A csobogó kis patak fürgén szalad.
Úgy szeretnélek, oly boldoggá tenni,
S minél több időt Te melletted lenni!
Mert ha Te boldog vagy, még boldogabb vagyok,
Te melletted én, az is maradok!
