Nézd, hogy kúszik, lopakszik az este,
árva ágvégen csüng a határ,
nyomában hűs borzongás, kifeslve,
ónos köd csíkja hajadra száll.
Meglep-e hűs, szállongó pernyéje,
selymes fosztódása, ahogy karollak,
szökken a csönd, alig-libbenése,
hang-zümmögése összetorlozódnak.
Halk neszezése épp hogy érint,
messzi fák kontúrjai árván állnak.
egy apró bogár fénye kacéran int,
édes málna ízét érzem a szádnak.
Percek szisszenése mozdulatlan órák
el nem haló elegyébe vegyül,
valami ilyesmi lehet a boldogság,
hallod, ahogy az idő elszenderül?!
A sötétség lágy pillái szemeregnek,
mint éjszaka végtelenjét, úgy takarlak,
rád terítem bársonyát a szónak: – szeretlek,
örök őrizői leszünk alvó madaraknak.
2017. 12. 18.