Meghalva a karjaidban…

ott álltam, s könnyek közt néztem tehetetlenül, hogy eljő a kegyetlen és végtelen pillanat…
láttam szemeit lehunyva arcára mosolyt sző az ernyedés, s hogy a lelke szép lassan itt hagy…
búcsúzott volna de fájdalmadban már elhalt a hang… elhalt a szó, s a halk suttogás,
vigasztaló szavaim szelleme még szállt egy kicsit a szobában, majd köddé vált ,mint egy látomás…

ott álltam könnyek közt, megtörten, s zokogva átkoztam földet, poklot, mennyet és eget,
miért nem küzdött, mondabeli hősök lángjának hevében, hogy itt maradjon, ha annyira szeretett…
majd térdre rogytam, s kezem a kezébe olvadva sírtam el egy elkeseredett és bősz, de mégis igaz imát,
hogy hozza vissza az Úr a tegnapot, a múltat, a szépet, a kedveset és feledjük el örökre, de örökre a mát…

ott álltam könnyek közt, egyedül, s megismertem a fájdalmat, a kínt és a keserves szenvedést…
s bár tudtam, lelketlen testét ölelem, mégis bíztam a csodában, s az arcára tekintve vártam az ébredést…
de dermedt volt keze és fagyos a szoba, majd megszűnt a levegő, a könnycsepp, s csendben a szívdobogás…
s egymásra borulva, egymást átölelve, ernyedtség szőtte mosolyok szárnyain talált meg minket az elmúlás …

Megosztom valakivel...
0 0 értékelés
Vers értékelése
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
0
Véleményed van a versről? Kérlek oszd meg velünk!x
()
x