Mondd, mi az, aminek örülhetnék?
A semminek, ami betölti életemet?
S a magánynak, a szenvedésnek?
Minden fájdalomnak, mi megsebzi lelkemet?
Rohanás…
Rohanok, ahogy lábam bírja
Szaladok a végtelenbe
A sűrű homályba
A hazug reménységbe
Könnyek
Könnyeim, akár az esővíz
Záporoznak le az arcomon
Véres szememből kihunyt az élet
Meddig tarthat még… nem tudom
Nem ért meg senki…
nem ért meg engemet, senki e világon,
nem ért meg engemet, azt, hogy mire vágyom…
nem érti meg senki, mi szívem bánata,
s mi szenvedő lelkem ártatlan sóhaja.
Letört virág
Szétzuhanni…porba hullni…
Hogy mit jelent? Már tudom jól
Százfelé szakad a szívem
Összeomlik, darabokba hull
A hetvennégyes trolin
A hetvennégyes trolin tegnap este
eltűnődtem örömmel, szívrepesve,
hogy mért is ne járhatnánk mi ketten,
hisz túl vagyunk már minden etiketten.
Elhagyhatatlanság
sárgödrös utakon, egy érzést hajszolok.
szétfolyó lábnyomként olvadok, s úgy érzem meghalok…
mert ő most nincs velem, s nem fogja két kezem,
hiába vágyom rá, hiába szeretem.
A magány
Amikor magadba roskadva
bolyongsz az őszi szélben,
tudat alatt is lelkedbe mar
a keserű magány,s a kétely,
Nekem is fájt
Engem is elhagytak már és volt,
hogy én léptem le a színről,
nekem is fájt már a magány,
nem is beszélve a szívről.
Hinta-palinta
Mint vén földön és utánfutó
rohanó árnyékodba kapaszkodva
szép lassan elszenderültem
és boldog mosollyal arcomon
már én is melletted repültem.