Nem tudom,hogy miért lehet,
hogy kétségek viharába vagyok a bodogság helyett.
Az élet miért bánik mostohán velem,
s a szívemben csak gyülik a félelem.
éreztem…
éreztem a csókot, amely gyűlölt, égetett,
azt az ölelést is, amely fojtott, s vétkezett…
fogtam azt a kezet, amely tudtam mélybe ránt,
s láttam azt a mosolyt, amely poklokba kívánt…
Emlék
Igen. Fáj
De már semmit sem érzek
Legbelül, ott mélyen
Mégis elvérzek
Egy utolsó…
Egy utolsó ölelés, mit tőled szeretnék.
Egy utolsó csók, mit veled átélnék.
Egy mosoly, melytől szívem úgy ver,
Egy hang, mi azt súgja „Nem engedlek el!”
Talán…
Talán minden más lenne
Talán megváltozhatna az élet
Talán szebb lehetne minden
De mégis félek
Legvégső lélegzet
Romokba dőlt minden. Mint egy kártyavár,
Úgy omlott össze az életem.
Nem tehetek már semmit. Feladom.
Nincs miért éljek. Semmim nincsen.
A szenvedés sosem múlik
Mondd, mi az, aminek örülhetnék?
A semminek, ami betölti életemet?
S a magánynak, a szenvedésnek?
Minden fájdalomnak, mi megsebzi lelkemet?
Rohanás…
Rohanok, ahogy lábam bírja
Szaladok a végtelenbe
A sűrű homályba
A hazug reménységbe
Könnyek
Könnyeim, akár az esővíz
Záporoznak le az arcomon
Véres szememből kihunyt az élet
Meddig tarthat még… nem tudom
Nem ért meg senki…
nem ért meg engemet, senki e világon,
nem ért meg engemet, azt, hogy mire vágyom…
nem érti meg senki, mi szívem bánata,
s mi szenvedő lelkem ártatlan sóhaja.