sárgödrös utakon, egy érzést hajszolok.
szétfolyó lábnyomként olvadok, s úgy érzem meghalok…
mert ő most nincs velem, s nem fogja két kezem,
hiába vágyom rá, hiába szeretem.
szemének tükrében, tomboló vágy ragyog,
mélysége káprázat, s azt kérdem, vajon én hol vagyok?
a lelke eltipor, az örvény elsodor,
de nincsen menekvés, örökre birtokol…
vétkes lelkek sűrű tengerében, nem tudjuk, merre sodor az idő,
a végzet vadul forgó kerekében, hol vár minket majd egy kikötő.
ha elveszett már majd minden reményünk, lesz ember, aki minket sírni lát,
s egy ölelés lesz majd a menedékünk, ha vándor lelkünk már hazatalált.
jó lenne repülni, olykor az ég felett,
felhőkön táncolni, s kitárni őszinte szívemet.
várni, hogy jő az éj, s vele a szenvedély,
mert minden múló perc, számunkra egy esély…
átkarol majd a csend, szavak nem kelletek,
lelkemet zaklató érzelmek hagyom, hogy mennyetek,
hiába akarom, elűzni nem tudom,
szívemben emlékét örökre megtartom…
vétkes lelkek sűrű tengerében, nem tudjuk, merre sodor az idő,
a végzet vadul forgó kerekében, hol vár minket majd egy kikötő.
ha elveszett már majd minden reményünk, lesz ember, aki minket sírni lát,
s egy ölelés lesz majd a menedékünk, ha vándor lelkünk már hazatalált.