Mint vén földön és utánfutó
rohanó árnyékodba kapaszkodva
szép lassan elszenderültem
és boldog mosollyal arcomon
már én is melletted repültem.
A hinta szállt,az idő egyre múlt
szívem fájdalma is feledésbe hullt
amit régen ejtettél rajtam,
még évekkel ezelőtt–annó–
Amikor szerelmet reméltem Tőled,
s virágként akartam kinyílni belőled,
már tudtam: minden mulandó.
Érzelmeimnek nem adtál kegyelmet,
mást boldogított már a te szerelmed.
Bár évek múlva Ő hűtlenül elhagyott,
rád csapott minden ajtót,minden ablakot.
Most bezártan élsz,hűvösen ölel otthonod
szerzett-kapott sebeid magadnak nyaldosod,
s mint sebzett eb titkon körül tekintessz,
ám szégyellvén magad befelé nyüszítessz.
A hinta száll,az idő meg csak nyúlik
(az én szerelmem oly nehezen múlik),
s ha még egyszer magamat ajánlanám
vaj’mennybe mehetnék,vagy pokol várna rám?