naplemente vörös sugarai hintenek fátylat az égre,
felhők között pislákolva intenek búcsút a reményre.
még látszik a szürkületben egy gyertya csonkja, min halvány már a láng,
eloltani készül a sok fájdalom, kín, szenvedés és magány.
nem lehet vége a csodának, mámornak, boldogságnak, örömnek,
őszinte szerelem, vágyak és szenvedély könnyei gyötörnek,
lelkem viaskodik, de tehetetlen, szegény, széthullott és gyáva,
érzésektől megtört, feldúlt , szánalmas, nem való a csatába.
magamba roskadok, mert érzéseim nem értheti meg senki más,
föld és menny gyönyöreit elvesztem, de ezért én vagyok a hibás.
kegyelem forrása számomra kiapadt, s elfogyott, mint a gyertya láng,
bűneim miatt a pokol fog kísérni, itt földön, s odaát.