Csalódás. Már tudom, hogy mi az.
Szenvedés, mely a szíved mélyéig hatol.
Gyötör, kínoz, nem enged,
S talán elhagy majd valamikor.
Rohanás…
Rohanok, ahogy lábam bírja
Szaladok a végtelenbe
A sűrű homályba
A hazug reménységbe
Könnyek
Könnyeim, akár az esővíz
Záporoznak le az arcomon
Véres szememből kihunyt az élet
Meddig tarthat még… nem tudom
Örömmámor
Száguldó gondolatok
Melyek fejemben cikáznak
Röpködő pillangók
Gyomromban ingáznak
Álom
Talán csupán álom
De a legédesebb
Melengető, boldogító
S mégsem a valóság
Kozmosz
Repülő árnyak sora kering előttem
Halovány fények pislákolnak csak
Arcomat is elborítja a homály
Oly sötét minden, s olyan vak
Akár az éjszakai égbolt
Melyen csupán a csillagok ragyognak
Itt-ott felbukkanó apró gyémántok
De élet nincs bennük… haldokolnak
Letört virág
Szétzuhanni…porba hullni…
Hogy mit jelent? Már tudom jól
Százfelé szakad a szívem
Összeomlik, darabokba hull
Sötétség
Állok az ablakban, s bámulom a tájat.
Csak nézek előre, de semmit sem látok.
Csupán a nagy üresség, mit szemem érzékel.
A nagy üresség, melynek közepén állok.