*„Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.”
A lépcsőre ültél, s az éjszakába
beleborzongott a hiú remény,
tűnt szerelmünk hűvös némasága.
Fáztam, pedig pattogott a tűz a kályhában.
Illatod őrzöm
„Vállamra ömlik a langyos végtelen.”
Még átjár a lüktető, könnyed reszketés,
de éled az öntudat, s a kábult szenvedély
a lehulló hajnallal mögöttem marad.
Aki a vétkes
Ha, csak az marad mit adsz,
oly koldusnak érzem magam,
s részvéttel csókolsz balgán,
bár illatos rózsából születtem,
s úgy szállnak el ékes szirmaim
szárnya nő szegény hitemnek.
Francia szilánkok
Olyan voltál, mint a Szajnába beszórt Nap,
pupillád tükrében megvillant angyalszárny,
te múzsa-kedvesem, verssel tele rótt lap,
maradtál a margón maszatolt tintaárny.
Apró csendek
Az apró csendek kuszaságában ,
mik körül zárjak vonalainkat,
hiányos vétkeink színes lázában,
semmibe torkollik hallgatásunk.
Küldöm
A múlt hatalmát még mindig érzem,
éget a fantázia, pezseg a vérem.
Elillant szép pillanatok sora,
meg mérgezte a tudatlanság.
Miért nem láttál Te ostoba?
Egy elveszett álom
Nézek magam elé, de nem tudom miért,
Akire gondolnék, azt már elvesztettem rég.
Mégis csillogó szeme, mézédes ajka,
Minden estém legszebb gondolata.
Tévedés
Soha nem gondoltam volna,
hogy lesz valaki, aki belém gázolna.
A nagy baj csak az,
hogy ez pont te vagy.
Vége
Jó, hogy vége van,
ülök a hárs alatt,
érzem bódító illatát
és mámorítását.
Árnyék
Tudtam, hogy baj van,
sejtettem, mert
nem láttam magam
a szemedben.