Volt idő, mikor még szerettelek.
Alig vártam, hogy megérintselek.
Volt idő, mikor úgy hiányoztál nekem,
mint az eső, a kiszáradt földeken.
Volt idő, mikor bármerre néztem,
csak téged láttalak a fűben, a levélben,
mikor a harmat csepp lassan folyt le a levélről,
majd megőrültem a szerelemtől!
Úgy szerettem volna érezni az ajkad,
eltemetni minden bántó szavad,
de már a levelekről elszállt a harmat, s
a szívem is vele szállt, nem maradt.
A lelkemben a hangok hallgatnak.
A nap tüzében, a könnyeim csillognak.
Ha okosabb lennék, mint amilyen vagyok,
most elfelednélek, mert repülnek a napok.
Az élet csupán egy perc, egy rezdülés,
észre sem vesszük, és itt a vég.
A mi életünk csak volt: a szél elfújta.
a szerelmemet is felkapta, és magával sodorta.
A levelek zizegésében a hangod még hallom,
de az arcod vonásait, már nem látom.
Felnézek az égre, kék fátyolként lebeg,
elindulok: szép lassan lépkedek.