egyszer eljön a pillanat, mikor az igazság bennünk is feleszmél,
zátonyon vonagló életünk feladja, s többé már nem remél.
mert bűnösök útját tapostuk, mint megfáradt vándor egy szigeten,
áthágva önmagunk lényegén, áthágva ártatlan szíveken…
szólnod sem kell…
szólnod sem kell többet… hiszen, a csend mindent elmond…
szavakba fullasztott érzelmek… nem kell! hisz mindent elront.
egy lágyan ringató ölelés, egy édes csók és orcád izzó felszíne,
összefonja körülöttünk a levegőt, s vadul zakatol mindkettőnk szíve.
egy éjszaka…
az éjszaka, lelkemet újra átölelte a fény,
s bár mérföldekre távolodott tőle a remény,
mégis oly szorosan karolt át, hogy szinte fájt,
szívemben lüktetett, parázslott s emlékek sorába vájt.
Egy napon
egy nap céljaink megszűnnek, mert miénk lesz a beteljesülés,
egy nap álmaink eltűntek, mert annál, boldogabb lesz az ébredés.
a könnycsepp mi szemeinkben csillog már nem keserű lesz, csak édes,
s a vágy mely eggyé olvaszt minket már nem bűnös lesz, vagy vétkes…
Elvesztettem már
fájdalmam a poklok kapuit zargatja,
s közben a halál szonátáját hallgatja,
vérzik a szív, miközben sikít a lélek,
kinyitni szememet, kinyitni félek,
mert magányom képes és szembe vigyorog
mint ezerarcú kegyetlen démonok,
és az értelmet vesztett életem,
huss elsuhan, mert ez a végzetem.
Úgy lennék most
úgy lennék most, telihold szelíd fénye az éjszakában,
arcodhoz simulva a kegyetlen, zord félhomályban,
vagy kéklő tenger hullámainak fodrozódó habja,
aki testedet öleli, simítja, mert annak lett rabja,
Nem vár már ölelés
nem vár már ölelés, ha haza érkezem,
nincs izzó érintés, nem fogod már kezem,
az óra még ketyeg, de a mutató nem jár,
szenvedő szívem még mindig haza vár.
Add, hogy…
add, hogy lássam mosolyodat, oly pimaszul gyönyörű,
s érezzem még forró csókod, akkor is ha keserű,
add, hogy újra feloldódjak óceán kék szemedben,
megérintve bársony bőröd, tüzet gyújtsak szívedben,
Vágyaidban élni
a szívem lobog, hevesen dobog, mikor átjárja egy pillantás.
a szemed igéz, emléket idéz, a csókod édes árulás.
nekem már fáj minden szó, bánatot és örömöt hozó,
Úgy szeretnék
úgy fáj a szívem, mert minden kincsem,
igaz szerelmed elhagyott.
és minden érzés, törődés, féltés,
mi közöttünk volt, az megfagyott.
szerelmed gyöngyként, bánatos könnyként,
az arcomon karcolt nyomot,
de az emlékek, lelkemben élnek,
mert életemnek célt adott.