az éjszaka, lelkemet újra átölelte a fény,
s bár mérföldekre távolodott tőle a remény,
mégis oly szorosan karolt át, hogy szinte fájt,
szívemben lüktetett, parázslott s emlékek sorába vájt.
az éjszaka, nem tettem meg, mit tehettem volna,
mi izzó vágyaim vulkánját hűs vízzel kioltja,
s amely mélyebb álmot szült, mint bármelyik eddig,
érzelmeink csokrát összefonva, s emelve a mennyig.
ma éjszaka, újra visszaköltözött mellém a világ,
s bár rövid életű volt, mint a kaktuszon kinyíló virág,
egy időre enyém volt a boldogság nyújtotta mámor,
mert ott volt vigyázón mellettem, elértem, s végre nem volt távol.