Elillantam egy pillanatra,
egy el nem múló örökkévalóságba,
de ne félj, mindjárt jövök,
a pillanat még vár magára.
Szebb festményt kéne felvázolnom,
epilepsziás rohamok közt vonom ecsetem,
a jelenem egyelőre absztrakt kuszaság,
tudom, nem ez a valóság.
Szoknom kell a jelent,
hogy véget vethessek Neki,
és a múltam hiányát,
hogy kiengesztelhessem a jövőben.
Szeretném, ha tudnád,
nem vesztem el,
inkább úgy mondanám,
levetettem lepelem,
és szokom magam.
Szárnyalj, hamarosan elindulok a Te irányodba,
és találkozunk a fizikum és a lélekkeresztező pontján.
Nem kérem, csak remélem.