Monogram

Amikor nem tudok verset írni,
elég, ha rád gondolok,
kezembe fogom legszebb tollam,
s egy köteg papírlapot,
az elsőre kanyarítom
neved betűjelét,
máris dől belőlem a szó,
folyamként áradva mesélem,
ami vagy nekem;
álomból született
hús-vér valóság,
tapintható,
lekottázhatom
hangod bársonyát –
buja dallamokban csendülő
izgalmas hangsorok;
megtölthetem a lapot bőröd melegével,
érintésedtől
szemérmesen pirulnak a betűk;
lélekecsettel
színes képpé festhetlek,
szén, pasztell, akvarell, olaj,
antik és új –
bármelyik lehetsz a vásznon;
apró ráncok ölelik
örökké nevető szemed,
huncut csillogása
bennem tükröződik,
s tekintetedből bölcsesség is árad;
nem árnyékollak,
szabadon szárnyalj,
lebegj a fénnyel telített realitásban;
rajzolok
egy hozzád illő keretet,
arany lesz,
vagy tölgyfa ráma,
talán akác, hogy a méz íze átjárja,
és szépre szeretlek,
ahogy te is engem;
végül hagyok egy lábjegyzetet,
bár anélkül is látni fogod,
rád gondolok,
és nem tudok verset írni;
felolvaslak magamnak,
neked,
könnyek tolakodnak,
tengerré válnak,
hullámok hátára vesznek,
érzed velem a ringást.

Nem értem, miért volt e csend;
neved egy tiszta lapra véstem,
s dörömbölnek a szavak idebent.

Megosztom valakivel...
0 0 értékelés
Vers értékelése
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
0
Véleményed van a versről? Kérlek oszd meg velünk!x
()
x