Csak nézem, ahogy a langymeleg pillanat
ólmos lábát lógatja a vállamon, s itt marad
még egy kicsit, míg teljesen valómat
lakattal ajkaimon, megkönnyezve fájlalom.
Hisz ma is megittam borom és megettem a
kenyerem, de arcomat előled tenyerembe
hiába is temetem. Nem látsz és nem hallasz,
ringató két karoddal már el nem altatsz…
mert vétkeztem. Számat hamis szavak tépték
és tették érdektelenné, de áldást nyújtó
ujjaddal tedd csak tetteimet múltba veszetté,
hogy újra elsuttoghasson álnok, durva szám
halkan egy mély csöndet kortyolt talánt…
és ne hagyd, hogy tovább kínozzon a bűntudat,
mely most is már vérző mellkasomba szánt.
És a csöndpercet újabb néma egyedüllét követ,
miközben bámulom az Isteni könnyekkel áztatott
füvet. Hallgatom a madarak rögtönzött énekét,
önmagam sajnálva bámulom; mindenki éli életét.
De tettem megbocsátást fohász által sem nyer,
s érzem, ahogy lassan, de biztosan a bánat
keresztben-egészben lenyel… Ő nem válogat,
nem vár és nem terel. Általa biztosan elveszel.
… és elveszem most én is egy pillanat alatt,
idáig sem mondhatni, hogy az idő gyors röptében
haladt, de most még inkább lassított a járásán,
vajon osztozhatom e veled a mi Urunk áldásán
valaha is, vagy hazugságtól feslett szám örökké
megvont volna engem a mennyei kegytől?
Nincs válasz. Szívem most szakadt meg egyből…