Ragyogj fény-kométa, szikrázz,
utamon adj erőt;
születtél tűznek, hogy bennem égj
végállomásom előtt!
Sokáig szeretnék élni
– ha ez már alkonyat –
s fizetni minden ébredésért
álom-adósságomat.
Éveim kővé értek már,
vésd ki hát lelkemet,
s a lehullt napok templomában
gránit-oltárod lehet.
Hol szentélybe zártam arcod
lobnyi lángvetését,
s ember-előtti fény fürösztött:
egy ezüsthajú szépség.
Szemében égő vágy tüze
izzott (vagy láva volt?),
mi ajkára folyt, mint száz Etna,
mint egy élethossznyi csók.
Keblemben forog, zakatol
– azóta meg nem áll –
az istvándi malom kereke;
édes őrületet jár.
Csillag az égen… kötetből.