Görcsösen szorító ujjaiddal, a párna csücskét morzsolod.
Elhagyatott magányodnak könnyes perceit fájlalod.
Odakint tavaszát öltözi a természet rügyezése.
De neked fáj ez is, mint jajduló szívednek törése.
Egyszer eljön a pillanat…
egyszer eljön a pillanat, mikor az igazság bennünk is feleszmél,
zátonyon vonagló életünk feladja, s többé már nem remél.
mert bűnösök útját tapostuk, mint megfáradt vándor egy szigeten,
áthágva önmagunk lényegén, áthágva ártatlan szíveken…
A mikor elhagysz
Amikor elhagysz én majd megbocsátok
mindenért a legszomorúbb napon
és ígérem nem foglak szavadon,
Visszavárlak
A minap, ahogy felugrottál hozzám
-tudod épp erre jártam-mondtad,
-ugye édes már nem haragszol rám ? –
és két kezed a nyakam köré fontad.
Elmúlok mint….
Elmúlok mint nyár az ősszel,
Eltűnök mint nagy költőnk a ködben.
Lassú halál, nem ez mire vágytam,
Emlék leszek egy szívben s bánat.
Még fáj
Miért fáj a lelkem,hisz nem is egy szervem,
miért kószál a fájdalom még mindig bennem?
Miféle betegség ez mire nincsen gyógyszer,
vagy legalább valami jól bevált módszer.
Elvesztettem már
fájdalmam a poklok kapuit zargatja,
s közben a halál szonátáját hallgatja,
vérzik a szív, miközben sikít a lélek,
kinyitni szememet, kinyitni félek,
mert magányom képes és szembe vigyorog
mint ezerarcú kegyetlen démonok,
és az értelmet vesztett életem,
huss elsuhan, mert ez a végzetem.
Nem vár már ölelés
nem vár már ölelés, ha haza érkezem,
nincs izzó érintés, nem fogod már kezem,
az óra még ketyeg, de a mutató nem jár,
szenvedő szívem még mindig haza vár.
Add, hogy…
add, hogy lássam mosolyodat, oly pimaszul gyönyörű,
s érezzem még forró csókod, akkor is ha keserű,
add, hogy újra feloldódjak óceán kék szemedben,
megérintve bársony bőröd, tüzet gyújtsak szívedben,
Vágyaidban élni
a szívem lobog, hevesen dobog, mikor átjárja egy pillantás.
a szemed igéz, emléket idéz, a csókod édes árulás.
nekem már fáj minden szó, bánatot és örömöt hozó,