A minap, ahogy felugrottál hozzám
-tudod épp erre jártam-mondtad,
-ugye édes már nem haragszol rám ? –
és két kezed a nyakam köré fontad.
Elmúlok mint….
Elmúlok mint nyár az ősszel,
Eltűnök mint nagy költőnk a ködben.
Lassú halál, nem ez mire vágytam,
Emlék leszek egy szívben s bánat.
Még fáj
Miért fáj a lelkem,hisz nem is egy szervem,
miért kószál a fájdalom még mindig bennem?
Miféle betegség ez mire nincsen gyógyszer,
vagy legalább valami jól bevált módszer.
Elvesztettem már
fájdalmam a poklok kapuit zargatja,
s közben a halál szonátáját hallgatja,
vérzik a szív, miközben sikít a lélek,
kinyitni szememet, kinyitni félek,
mert magányom képes és szembe vigyorog
mint ezerarcú kegyetlen démonok,
és az értelmet vesztett életem,
huss elsuhan, mert ez a végzetem.
Nem vár már ölelés
nem vár már ölelés, ha haza érkezem,
nincs izzó érintés, nem fogod már kezem,
az óra még ketyeg, de a mutató nem jár,
szenvedő szívem még mindig haza vár.
Add, hogy…
add, hogy lássam mosolyodat, oly pimaszul gyönyörű,
s érezzem még forró csókod, akkor is ha keserű,
add, hogy újra feloldódjak óceán kék szemedben,
megérintve bársony bőröd, tüzet gyújtsak szívedben,
Vágyaidban élni
a szívem lobog, hevesen dobog, mikor átjárja egy pillantás.
a szemed igéz, emléket idéz, a csókod édes árulás.
nekem már fáj minden szó, bánatot és örömöt hozó,
Aludj csak, kedvesem…
Rózsaszirmokon elnyúlva alszol, s én őrzöm még álmodat,
bájos arcod nyugalmában, tündöklő szép mosolyodat,
reszkető kezemmel megsimogatnám tested, de nem teszem,
mert vágyaidban izzó, szép álmodat fel nem ébreszthetem.
Feleségemnek
Csillogó harmatcsepp vágy sivatagában,
Forrást rejtő sziget tenger haragjában,
Pompás kis hóvirág hóban, fagyban, télben,
Te vagy mindez nekem, édes Feleségem.
Magányosan
magányos, hűvös szobában, zárva ajtók, ablakok,
odakünn boldog mindenki, de én itt bent megfagyok.
az életem szertefoszlott, szörnnyé tett a végzetem,
csak falakon pergő ábránd, ennyi maradt itt nekem.