Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem,
Egészséggel, édes lelkem!
És mikor újra megcsókoltalak
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
A boldogság
Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Szemed zöld, puha bársonyán
Szemed zöld, puha bársonyán
– mint a festő színes vászonán –
a fény, fut s ragyog.
Pilláid hozzám küldi azt,
mint ragyogását a Nap
és az űrbéli csillagok.
Szemed zöld, puha bársonyán
vers folytatása >>>Tehozzád (4)
Benned dereng fel minden hajnal,
ébredve puhán kócos hajjal.
És belőled süt, csábít, igéz
incselgő lelked, mely égig ér!
Tehozzád (2)
Te vagy a lényeg önmagammal szemben.
Te vagy az egyensúly, veled teremtve
bennem.
Nézz, Drágám, Kincseimre
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.
Nana
Az én szerelmesem szemérmes vadvirág.
Vörös pipacs és arany szalmaágy.
A lelke zabolátlan-lágy
repedeső láng.
Pillanatok
Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál) remegő
térdeid közt hagytad térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Minek Nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Miként ha most látnák először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?