A viking hajó útra kelt

Forró homokú tengerparton sétáltam,
Meleg szellő fújt, s lengette kaftánom,
Kendőmet fújta a tenger felől jövő hűs szél,
Valamit súgott, ami a lelkemig ért.

Észak szelét hozta magával, forró földünkre,
Új érzéseket, új ismeretségeket szívünkbe.
Egy hajó érkezett, barbár törzsek népei, marcona férfiak.
Széles vállú, magas, komor arcú, termetes ifjak.

Ahogy a hajó a partokhoz közeledett,
Úgy a szívem is, lassan megelevenedett.
Ekkor láttam meg őt, a legszebbet, a legderekabbat.
A viking hajót kormányozta, a többi szállt a csónakokba.

Népeink találkoztak, de utolsónak ő lépett ki,
Komoly arcán ragyogtak szemei.
Néztem távolba meredő okos tekintetét,
Fürkésző, apró észrevételét.

Kicsit messzebb álltam az emberektől,
Méregettem páncélját, kíváncsian néztem őt.
Amikor kávészínű szempárjaink találkoztak,
Nem mosolyogtunk, de éreztük a kölcsönös vonzalmat.
Magas volt, nagy termetű, úgy 30 éves lehetett,
Szép gesztussal, hajtott fővel üdvözölt, mást nem tehetett.

A pogány harcosok a tengerparton vertek tábort,
Bőven ettek, és élvezték a bor adta mámort.
Skandináv legendákat zengtek, a muzulmán embereknek,
Mágikus hangulatot adva a tábor tüzeknek.

Derék vikingem maga mellé ültetett,
Láttam szemében, megszeretett.
Értettem az ő nyelvén, ismertem minden szavát,
A szemében, ott láttam minden álmát, honvágyát.

Hónapokat töltöttek az északiak velünk,
Harcosommal sokat voltunk együtt.
Mesebeli, buja parkjainkat, megmutattam neki,
De azt mondta, örömét, csak a szívemben leli.

Kézen fogva jártuk nappal az utcákat,
Látott csodaszép török dzsámikat.
Este a sátrában, ölelt, csókolt, mesélt,
A hazájáról, családjáról, szeretettel beszélt.

Mintha mindig ismertük volna egymást,
Tudtuk a másik gondolatát.
Azt is tudtuk, közel van az idő,
Amikor népével, hazájába, visszatér ő.

El jött az utolsót nap,
Úgy éreztem a szívem ketté szakad,
Pogány skandináv és melyik hitű muzulmán,
Egy barátsággá fonódott már.

De a mi búcsúnk még nem ért véget,
Tovább ragyogott, mint a csillagok az égen.
Fájón, boldogan vágytuk egymás testét,
Öleltem őt, fejem, ott volt a szívén.

Ujjaim, barna hajába fonódtak,
Majd körszakállán oldódtak,
Ajkunk már nem két ember ajka volt,
Hanem egy lágy hús örvény, mely vizet olt.
Oltaná a lángot, oltaná, de csak szítja,
Lelkünk, testünk harcát vívja.

S végül már nincs vívódás és harc,
Csak a két egymásba néző arc.
A csendet csak a tűz ropogása törik meg,
És körül ölel a néma csend.

Majd selyem suhan, és páncél csörren,
Le hullanak tompa a földre.
Hűvös zápora lesz ő nap égette testemnek,
Nyugtató gyógyír, vágyódó szenvedésemnek.
Így számára a tüzes szelet hozom el,
Minden apró kis rezdülésemmel.

Majd szíve felett borulok álomra,
Ő ölelve engem, sóhajt küldött a bánatnak.
El jött a hajnal, hogy kezünkbe adja a búcsút,
Hosszú volt az el köszönés, s jött a vissza út.
Újra a parton álltam, mint hónapokkal ezelőtt,
De most fáztam, hideg volt, ott álltam a hatalmas hajó előtt.

Odin fiával egy csókot váltottunk, az utolsót,
S felharsant az induló,
Lelkében magával viszi a déli szelet,
Szívébe zárt engem örökre,
Ott maradok egy emléknek,
És a viking hajó útra kelt.

2020.05.27.-06.03.

Megosztom valakivel...
0 0 értékeléss
Vers értékelése
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
0
Véleményed van a versről? Kérlek oszd meg velünk!x
()
x