A tópart sem változott, csak mi ketten,
emlékedet sokáig őrizgettem,
újra itt vagyok, hol az ég lángoló,
remény fénye halovány, pislákoló.
Múlt porából életre kelnek álmok,
én hittem, hogy elmúlnak a viszályok,
szemed fényében szikráztak a vágyak,
tudtam, hogy szívembe sebeket vájnak.
A naplemente most is csodálatos,
a hiányod éget, lelkem bánatos,
mennyire fáj most minden szép pillanat,
hűvös magányba jő el a pirkadat.
Szememből elindul reszkető könnycsepp,
kezemre érve már csak egy harmatcsepp,
– emlékszel még? – csillag hullott a vízbe,
tündöklő fénye felhőt ékesítve.
Meggyötört szívem mindig érted dobog,
bíbor alkonyatban rólad álmodok,
új tüzek nem gyúlnak vágyak hamuján,
nap kopog fagyott érzékek kapuján.