*„Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.”
A lépcsőre ültél, s az éjszakába
beleborzongott a hiú remény,
tűnt szerelmünk hűvös némasága.
Fáztam, pedig pattogott a tűz a kályhában.
Az ablakból távolba meredő homályos
szemedet láttam, és cikázó árnyat
fakó arcod körül.
Csillagfény lejtett búcsútáncot
könnyeid nyomában, és a bíbor virág
a földre hullt remegő kezedből.
Az ajtón túl dermedten álltam,
de már hiába nyúltam érte. Széthullt
szirmokat vitt a szél utánad…
*”Mikor nem látsz, felsírok érted.”
*Evokáció: Faludy György – Szerelmes vers
Emlékezés egy csodás szerelemre egy szép versben.