egyszer eljön a pillanat, mikor az igazság bennünk is feleszmél,
zátonyon vonagló életünk feladja, s többé már nem remél.
mert bűnösök útját tapostuk, mint megfáradt vándor egy szigeten,
áthágva önmagunk lényegén, áthágva ártatlan szíveken…
s szétesett, roncs lelkek árnyéka vállunkra támasztva mosolyát,
fülünkbe suttogta hazugul kedvesen mérgező, halk szavát.
láttuk a fodrozó felhőket, láttuk az ég lassan beborul,
viharok tépázta hegytetőn fáztunk és szenvedtünk cudarul.
tombolt az orkán, majd elvonult. lelkünkben újra gyúlt fénysugár,
egyre csak biztatva belülről, ne ugorj! ne ugorj! maradjál…
és egyszer eljön a pillanat, mikor álomvilágunkból ébredünk,
s érezzük vak ábránd, délibáb mindaz, mit másokban kerestünk.
emlékek zihálva bántottak, s kavartak porfelhőt közöttünk,
emlékek, melyek már megszűntek, s ott hagytuk régen már mögöttünk.
nem tudjuk miért fájt úgy minden perc, nem tudjuk azt sem mit éreztünk,
miért nem néztünk a tükörbe és miért nem illant el félelmünk…
az idő begyógyít sebeket? fájdalmunk üvölti – nem igaz!
fetrengve, görnyedve szenvedtünk, nem volt rá sem gyógyír sem vigasz.
a kínok megtörték szívünket, s lassan az indulat megrekedt,
nem maradt semmi más közöttünk, csak kedvesség, vonzalom, s szeretet.