S ha ág dobol az üvegen
és megremeg a nyárfa,
mintha jönnél lábujjhegyen
s én ülök várva, várva.
Az első pillantás
Hét évvel ezelőtt nem ismertelek
mégis oly hirtelen megszerettelek.
Azon a bálon megpillantottalak,
a szám is tátva maradt.
Lívia
Én néma lányom, titokzatos szépem,
Bús idegen a többi lány között,
Magányos hattyú elzárt tó vizében,
Bűvös dal, melynek szárnya megtörött,
Távolságok
Szem a szemben, a hűsben,
hadd kezdjünk hát ilyet is:
közösen
hadd lélegezzük a fátylat,
egymástól amely elrejt,
Elmaradt Ölelés Miatt
Úgy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Úgy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált –
nem jött, hálisten… Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!
Várlak
Éjfél van és én még nem alszom.
Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mezőn piheg.
Fáradt csillagok bóbiskolnak.
A hold lezuhant kertek mögé.
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold – lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.
Az Ő Képe
Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény orozva lebben rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe,
S ah, gyúladni érzem régi lángomat.
Egy ismeretlen széphez
Sugár de teljes
A termeted,
Kis pille hordja
Lépésedet.
Hajad selyemből
Sötét bogár,
Elbontakozva
Egy tengerár.
Amíg hajad aranyával hiába
Amíg hajad aranyával hiába
próbál versenyt tündökölni a nap,
amíg a fehér liliomokat
hó homlokod a réten megalázza,
Dal
Szomorú vagyok, nehéz sóhajok
tépnek, mindig sírhatnék:
kinek hódolok,
semmit sem adott
epedő szerelmemért.
Amit vágytam rég,
s amit vágyok még,
már valóra nem válhat.
Engem, a szegényt,
itt hágy, ami szép,
kedv és javak elszállnak.