Te vagy a lényeg önmagammal szemben.
Te vagy az egyensúly, veled teremtve
bennem.
Jó és rossz vagy, rejtélyes másik véglet;
szép vidék, mély vihar, mindig épp az
ellentétem.
Lényed, mint sarki fény az étert, úgy vonz!
Te vagy az egyetlen aki mellett nem
unatkozom.
Mert a sok permanens-bárgyú lélek kába
sekélye közt lánggal ég lelked furcsa
dialektikája.
Mint fény az árnyékkal sosem békélve,
bilincsként viszlek, – sebződve, botolva,
de szeretve téged!