Elgyengült a vihar, mely egész éjjel tombolt,
Úgy sírt az égbolt. Könnyezve zokogott.
S nálad kószáló álmom a hajnallal visszatérve
Ablakomon esőcseppként kopogott.
Menedéket kért a szívbe, még ébren kitűzte zászlaját,
Feladva halt el a bal féltekébe, ismét hiányod nyert csatát.
Minden nappal újabb vágy jön, mely toboroz majd álmokat,
S szívem harcos seregére szerencse száll, vagy kárhozat.
Most fájó percek vesztegelnek a valóság harcmezején,
De tudom, lassan elhaladnak az idő rozzant szekerén.
Béke száll a csatatérre, magot vet az érzelem,
Ápolgatja remény könnye, szirmot bont a szerelem.
Vörös rózsa ékesíti a hosszú, rögös út porát,
Mely lassan-lassan eltakarja a magány sűrű lábnyomát.
Tettek nélkül nincs győzelem, kezet ráz a két vezér,
S szív a szívben egyesülnek, mint akarat s a szenvedély.