Volt amikor én is a tévhitben éltem.
Az igazi kincseket csillogásban mértem.
Azt gondoltam érték, csak az lehet mi fényes
Kézzel tapintható, ízre pedig édes.
Elhittem hogy attól igazi a múzsa,
Minél több a karát, s mennyit ér a rúzsa.
Mit mutat a táblán, a csillagoknak száma,
Milyen szállodában várja, frissen vetett ágya.
Már ezt a dolgot én is egész másképp látom,
A hamis csillogásra nem igazán vágyom.
Rájöttem az élet legragyogóbb fénye,
Nem születik máshol, mint kedvesem szemébe.
Sugarában táncol megannyi szép varázs,
Mit szíve mélyén táplál, milliónyi parázs,
Mielőtt a tollam tustintámba mártom,
Érzelgős gondolatom, gyöngybetűkre váltom,
Bocsáss meg kedvesem. elnézést kérek.
Csak magam adhatom. Többet nem ígérek.
Ma sem mondom szebben, mind azt eddig tettem,
Köszönöm hogy vagy nekem, melletted lehettem.
Köszönöm a figyelmet, törődést a bánást,
Köszönöm a mosolyt, az édes megbocsájtást.
S mielőtt levelem zárom, tollamat letettem,
Köszönöm hogy melletted ember lehettem.
Írhatnék még szépet , de mégis abba hagyom,
Hisz veled háromszázhatvanöt a Valentin napom.
Nagyon szép!