Pihenni tért már a megfáradt alkony,
kóchajunk erdejében szél motoz.
Csillaglámpások gyúlnak az égen,
a Hold pitvarából a fény reánk csorog.
Tekinteted igézve fúródik két szemembe,
bizsergő vágyaimat
felcsigázza huncut mosolyod.
Kicsit belehalunk a szerelembe,
miközben reám fonódik két karod.
Csókzáporok forró zuhatagában-
vérünk egyre hevesebben zubog…
Lelkünk kráteréből szikrák pattognak,
szívünk katlanában izzó máglyatűz lobog.
Érzelmeink síkján végig fut a láng,
hullámzó keblünk ütemére
gyorsulnak a lüktető zajok.
Felperzseljük magunk körül az éjszakát,
s kirekesztjük a gond-teli holnapot.
Szellő sem rezdül. A néma csendbe’
visszhangként csendül halk sikolyod…
A reánk csodálkozó pirkadat szemébe-
a Nap fénye cinkosan mosolyog.
Debrecen, 2012.