És hangtalanul kiáltottam neved,
ujjongva, önfeledten
s a szélben szálltak röpkén
apró szavak megrekedten.
Szemem lehunytam tüzes lángban,
bíborba borulva aggódva,
lehet felhöként rád borultak
s csillagként forrósítottak.
Neked kitártam a csodák várát
az oltáron csipkés terítőt,
mondd mit ér a bíboros pompa,
ha sötétség száll homlokodra.
Álmaim kincse halomba tetőzve,
hajnalonként csak az enyém,
arcomon ráncokba futnak percek,
és minden lihegésem a tiéd.
Forró éjszakán lángban égve
suhogó szél kering,
lehűtött testem alig érzékelné
csapdába esett lelkem.
Hangom hangosabb szárnyra kelne,
keresné régi ölelését,
de ahogy karom köréd övezném
eltűnik a néma edeklésem.