HIányzol

Füstös félhomályban ülök,
cigarettám parazsáig ér az ég
s bomlik róla sejtelmes fátyol,
Nélküled mit érek én?
Arcomra kiül magányom és
gubbaszt, mint kiszikadt öregek
a kapuk előtt, ilyenkor
alkonyattájt, s nem mond az
semmit, hogy „hiányzol”.
A néma sem tudja hogyan kiáltson!
Nélküled ülök a füstös félhomályban
és a csöndet vigyázom magam felett
Odakint suhog az áprilisi szél,
ecetfák virága verdes
és semmit, semmit sem érek nélküled!
És kering velem egy furcsa rémület!
S félek!
Te nem vagy itt
s ki tudja meddig élek?!