Istennek vagy édes, élő szava,
Kit örökre égettem legmagamba,
Így elhagyni szívemet nem fogod soha.
Oly sok idő után, oly sok gondolat múlt el,
Mi kimondta azt mit ajkam únt el.
De így is bátran, s őszintén kimondom,
Most is híven szeretlek, s arcod magamban hordom.
Azt a két hajnalpírű vörösrózsát,
Mik sokszor rám mosolyogtak,
Visszatérő álom, mióta fényben nem kopogtattak.
Azt a két gyönyörű gyémántot, mi szép világod vezére,
Lelkemet vizslató tükröd ékes szemérme.
Azt a szeretett hajlást szádon, mi az örömnek jele,
S amitől született szerelmem teljes veleje.
Beszéded tiszta, fehér járdáit,
Mik hajlanak kedves szókra, s amely kedves szavak lettek szívemnek kórja.
Az ezernyi barna csillagot, melyek fénye válladig leomlott,
S a tarka szélben leplezte felém küldött mosolyod.
De ami megmaradt belőled bennem, legmélyen:
Bár nem akarok, de lépjek túl a szenvedélyen.
Az elme mérgén, mi a sírig kísér majd,
S szeretett kínnal, engem élni nem, csak írni hagy.
Legyen hát lelkem főnixe egy csokor fehér rózsa,
Mi síromon lógva, emlékből utal a régi jóra.
Subscribe
0 hozzászólás