magányos, hűvös szobában, zárva ajtók, ablakok,
odakünn boldog mindenki, de én itt bent megfagyok.
az életem szertefoszlott, szörnnyé tett a végzetem,
csak falakon pergő ábránd, ennyi maradt itt nekem.
szép emlékek szőlőfürtje édes nedűt ont belém,
s elmém mélyébe hatolva, remény fáklyát nyújt felém.
felderengnek régi képek, öröm, bánat és mosoly,
örök ábránd börtönében lelkem béklyózott fogoly.
álmodozom önmagamban, megtört szívem ablakán,
ha kinézek ott tündökölsz, oly szép vagy mint hajdanán.
rózsaszirom takaródon, végig simulsz kecsesen,
forr a tested, forr a véred, s forr köztünk a szerelem.
szenvedélytől fűtött vágyad, megérint e hajnalon,
s ezer csókkal megöntözlek vállad, majd a nyakadon,
testünk-lelkünk eggyé válik, s a pillanat is megáll,
forró ölelésed íze bármit tegyek megtalál.
a boldogság finom lantján egy lágy dallam andalít,
érzem lelked rezdülése s a szerelmed felvidít,
jósággal mindig eláraszt, s hozzám bújik, átkarol,
szemét lesütve ha baj van, az arcomon megcsókol.
magányos, hűvös szobában, zárva ajtók, ablakok,
ábrándjaimnak már vége, érzem, rögtön meghalok.
az életem szerte foszlott, szörnyé tett a végzetem,
s ha egy csillag kialszik majd, véget ér egy szerelem.