Szememből könnyek hulltak
Elmúlt szép idő emlékeiért szóltak
A sötét magány magával rántott a mélybe
Ott emésztett úgy tűnt, talán örökre
A láncai csuklómat fogták
Sértő szavai vérem ontották
Csatlósai lidércként kísérték álmom
Elhitetve velem, hogy már nincs másom
S ekkor jelentél meg, mint távoli csillag
Lelkem sötétje végre pirkad
Reménnyel halmoztál el
Ezzel a magasba emeltél fel
Napjaim mosolyoddal aranyoztad be
Sebeimet törődéseddel forrasztottad össze
Megmutattad a világ szép oldalát
A mennyek fényáradatát
Soha nem kérted a köszönetem
Nem is tudnám hogyan kellene kifejeznem
Ez több annál, mint amit szavak jelenthetnek
Vajon ezt hívják szerelemnek?