Testem szenved, lelkem ordít, s magány őrli lelkemet
Egyedül és céltalanul éltem eddig, nélküled.
Fáj a lépés mit megteszek elhagyatott utakon,
Kín a szó mely itt visszhangzik, hideg, s üres falakon.
Kóbor lelkem nem pihenhet, amíg tőlem messze jársz,
Érzi, tudja minden percben, valahol még engem vársz.
Remény rügyeit kibontó szívem csak benned dobog,
Eggyé olvadva testeddel, együtt vagyunk boldogok.
Csillagok közt angyal szárnyon, te és én ma egyek vagyunk,
Az időnek nincs hatalma, nincsen tegnap, s holnapunk.
Szerelemben oldott szívünk messze végtelenben jár,
S átszellemült, szabad lényünk végre, egymásra talál.
Ábránd szülte vágyainknak bimbója virágot bont.
Csóközönnel, ölelés közt, szívünkben szerelmet ont,
A boldogság lágy ösvényén, kéz a kézben haladunk,
S míg a világ őriz minket, mi egymásé maradunk…