Fél-hideg kávémat kortyolom
rongy-viseltes hajnal ölel át
néma csöndben hangodat hallom,
de lelkedet nem, az más világ.
Nézem az eget, elfogy a hold
a napfénytől fellazul a táj
látlak téged, veled zuhanok
s velünk zuhan minden ami fáj.
Az idő, a tér, a bánatunk,
s az éjeket fullasztó magány
– megelőznek, s mi megmaradunk
null-pontként a sorsunk fogasán.
Nézzük egymást, elréved szemünk
alattunk nagy, buta szakadék
kezed nyújtod, egy lélek leszünk
s elmosolyog felettünk az ég.