Van még remény

Napom fényétől megfosztott
órákban tör rám csak olykor
a felismerés, hogy semmiből
váltam senkivé, nemes köveim
porából jelentéktelen hamuvá,
mely romjaiban roskadva zöld
fűszálak meleg ágyán elenyész,
s mit éjsötétben már a szél
sem néz, kérdezés nélkül elfúj,
meggyötör, majd lassan megemészt.

Napom arcot simogató melegétől
megfosztott percekben ront csak
rám a tudat, hogy a felhők miatt
ő már nem világítja nekem az utat.
Fény hiányától lett árvává csöpp
lelkem, gondolataim börtönében
kárhozva eső áztatja por-testem,
s szürkém legmélyén titokban hozzá
álmodom én, bízom magamban, s
vakon hiszem, hogy mindig van remény.

Megosztom valakivel...
0 0 értékeléss
Vers értékelése
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
0
Véleményed van a versről? Kérlek oszd meg velünk!x
()
x