Vallomás

Szeretlek,
ahogy a levél erein
kúszik a nedv,
gyökértől a virágig.
Fonódok hozzád
ezer kötéllel,
szeretlek mocskosan
és tisztán,
mint csecsemőt
ha mosdat az anyja-
kád fölé hajolva.
Nem múlik a
pillanat robbanó futása
nélküled,
de veled áll, s
gyorsabb is mint a
fényhatár.
Szeretlek
túl az emberin,
az értelmesen,
lehetsz bár poklok
kínja s rút
boszorkány.
Hullhatsz pernye
füsttel szemembe
bennem vagy
lelkem,szívem
s nyirokrendszerem
minden hajlatában.
Szeretlek
ahogy a láng kap
száraz avarba
s erdőt borít
rohanva,tűzként,
izzó forranatba.
Millió részre szakadok,
mint apró
elektronok keringek
pórázon,csendben,
megnyugodva,
és tisztelgek körönként
a magnak.