Tűzkenyér

Bús csókjaim között rendet rakok,
akarom, minden a helyén legyen,
magam után, ha mást nem hagyok,
talán szebb világot a tereken.
Mennyi bánat görbül reggelemre,
talán a vergődő ember is kijut,
mert fáklya gyanánt lobog fel teste,
ha a rímek között csalni nem tud.

Hányszor kell elesnem a győzelemig?
a világnak is szokatlan vagyok, –
talán a szerelem is megrészegít,
ha a fényem feltámadást ragyog.
Mindig földközeli életem, halálom,
neked sokszor többet ér az ebéd,
az ölelésben csak magam találom,
amíg a varázslat húsomba tép.

Holnap még egyszer újrakezdem,
új árnyék vetül égő sebemre, –
tegnap a romlott tűzkenyérből ettem,
amely lávaként hatott szívemre.