Szerelmünknek földi alkonyában,
az eget óvjuk együtt a holddal,
gyengéd pillantások zavarában,
égő ajkaink, parazsat hordnak.
A holnapra, a csillagok áldott
fényében, ma ugyan nem gondolunk,
hanem szívünk, bíborszínbe mártott,
fekete éjszakának hódolunk.
A lelkünk tükre megtelt az árnak,
hullámzó fodrai közt a testből,
szomjazó létünk alkonya, bátran
kortyol, a jóízű, szótlan csendből.
Csókjaink, holdas éjek követik,
hol ragyog a boldogoknak árnya,
s egymásnak szívében megszületik,
a tágas Világ, összes csodája.
2014. május 7.