Eredj, ne lássam itt többé tekinteted,
Az éjnél távolibb és édesebb szemed sem,
Arcod, melyet a nap aranyfénnyel szegett –
Mosolygó és hazug ajkadtól is menekszem.
Csak menj, ma este hagyd magára vágyamat,
Mi rajtad izgató gyönyör volt – szenvedés lett.
Távol meleg, csalárd karodtól, szép, szabad
Mezőn szunnyadjak el, hol mentaszag becézget.
S feledve mind a kínt, mi tőled rámszakadt,
Hunyt szemmel hallgatom, unt ésszel, bölcs szivemmel,
A fénybe és árnyba vont ezüst bükkök alatt,
Midőn a lomb között halk szél fuvalma leng el.