Rád bízott engem a sors vagy végzet,
ugye emlékszel, még egyszer régen.
Volt, hogy nem akartuk egymást mégsem,
s ott voltunk újra egymás tenyerében.
Néha ott hagytál a múlt páncéljában,
de megint ott voltam, öntudatlanságban.
Néha a magány süket vermében,
egymásra hajló testek emlékében.
Mert én vagyok a sorsod, végzeted,
velem kell megélned a végtelent,
téged pedig rám bízott a sorsod,
nekem adott, így élned és halnod.
Dörömbölésünket nem hallja senki,
sóhajainkat együtt kell megélni.
Kérdezzük egymást, hogy te meg ki vagy?
És nem várjuk meg a válaszokat.
Az elmúlásban is társad leszek,
elsimultak bennünk a kételyek.
Nekem adott a sors és engem neked,
egymáshoz terelt minket a végzet.