Nem szólít…

Nem szólít, nem vár, suhanna, de nem száll.
Eltörpült óriás. Szivárvány glóriás
fejének éke sörénye, tűz-lobogó -fényes.
Szemeinek zöldje, szerelemnek völgye…
Nem ölel, nem tárul, ajka nyíl’, majd bezárul
szívével együtt. Helye, még ki sem hűlt,
kezemnek lágya bőrét kívánva, pelyheket szikráz.
Merengő kétely: talán van még hely
szívében. Csak egy kis zeg-zug, mely óvna!
De nem tud. Mert veszni hagytuk inkább.

Nem éled, nem élem, azért még remélek.
Kesztyűben ujjak, hideg volt, fújta…
Titokban újra, egymáshoz bújni vágytak,
mint ahogy kell az asztalnak is szék társnak.
Ébredő karoknak az ölelés, ha erre vágynak,
fény, az éhes szemeknek, hogy lássanak szépet,
templomi csendnek a zsoltár, ha igézet
rabja lelked, meztelen szentségű oltár,
hol csukott szemmel is mindig tisztán látnak.

Te magad kellesz egészen, nem felerészben,
ne csak szombat és vasárnap melegítsen ágyam,
párnámon hagyd meg illatod, hajadból szálat,
ha elmész…legyél a tűzhely, ha tűz kell.
Rontás ne érjen, szerelmedtől égjen,
s mindig igaz legyen, feketén-fehéren.
Szerelmet adj, jó szót,- kenyérre, ha szórsz sót-
mint áldást. Ne kérjem, hogy mindig ölelj.
Magadtól gyere, ahogy a holnap jön el.

Megosztom valakivel...
0 0 értékelés
Vers értékelése
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
0
Véleményed van a versről? Kérlek oszd meg velünk!x
()
x